Hazaérkezésem
A széllel jött. Sosem tudtam előre, hogy mikor jön és látogat meg újra. A találkozásaink mindig örömtelik voltak és ő mégis lelkem legmélyebb rétegeibe vezetett.
-Fény van benned - mondta.
Nem hittem el, mert nem láttam. Ekkor távozott, de hamarosan visszatért.
-Fény van benned, mely ragyogni kíván - mondta. Végül elgondolkoztam a mondottakon, majd elképzeltem a bennem levő fényt, és valóban ott volt.
-A nap gyermeke vagy.
-Az vagyok? - nem hittem neki.
-Az vagy. - majd elment.
Sokáig nem értettem, hogy mit akart nekem mondani ezzel. Mire gondol, ha azt mondja, hogy fény van bennem és hol van? De minél többször elképzeltem a bennem levõ fényt, annál inkább éreztem, és minél inkább éreztem annál inkább elhittem, hogy ott van.
-Ez a lélek útja. - mondta. Ez az út, amiért megszülettél, amit követned kell. Légy bátor és állj ki az igazadért, mert ez az, amit a lelked mélyén lévõ fény tenni kíván. Ragyogni akar, mivel ez a természete. Fénnyel akarja betölteni a lelkedet, az elmédet és a testedet. Fényt akar vinni minden embernek, akivel találkozol utad során. És akkor az emberek szíve mélyén levő fény újra ragyogni fog. Ragyogni fog és egyesülni a többi fénnyel. És ekkor rájönnek, hogy õk egyek. Egyek a nappal, mert ők a nap. Így hát emeld fel fátylad és engedd ragyogni a fényed. Itt az idõ. A szeretet legyen veled - és ezzel eltűnt. És minden ami maradt, az a szeretet volt. Szeretet és béke - mélyen bennem, a szívemben. Néhány pillanatra ebben a szeretetben fürödtem, és azt kívántam, hogy ez bárcsak örökké így maradna. Nekem adta a lángot, hogy tartsam. Emlékeztetett. Itt volt és a jelenléte megérintett engem. Késõbb rájöttem, hogy mindig is itt volt velem, és hogy sosem hagyott magamra. Hazavezetett. Ő, Mária Magdolna.
Beszélgetés Mária Magdolnával
-Úgy vártalak!
-Most itt vagyok - és Mária Magdolna szeretettel nézett rá.
-Olyan más vagy mint elképzeltelek.
Mária egy jóízűt nevetett: - Mindenki más, akit nem ismerünk. És Te ismered-e magadat?
-Látod, ezzel megfogtál - kacagott fel Deira.
-Ugyan a szerelemmel kapcsolatban szoktak említeni téged, és valahogy mégis olyan más vagy. Olyan lágy, olyan szelíd, olyan jóságos és tiszta. Sokkal inkább a "szűz" jut eszembe rólad mint a "szerető".
-Mária Magdolna mosolygott: -És mi a különbség? Szeretet töltse be szíved és mindig tiszta leszel!
Ima Mária Magdolnához
Ó, Mária, Mária, szívek lámpása, titkok leple,
gyer' el hozzám, várlak már.
Ó, Mária, Mária, napnak fénykoszorúja, szélnek üzenete,
gyer' el hozzám, várlak már.
Ó, Mária, Mária, tiszta forrás korsója, léleknek tisztítója,
gyer' el hozzám, várlak már.
Ó Mária, Mária, barlangok rózsaszirma, életnek őrzője,
gyer' el hozzám, várlak már.
Mária, Mária, Mária Magdolna, gyermeked vár,
Jöjj el hozzá, öleld át.
Mária, Mária, Mária Magdolna, vedd magadhoz,
Jöjj el hozzá, öleld át.
Mária, Mária, Mária Magdolna, kísérd útján,
Jöjj el hozzá, öleld át.
Mária, Mária, Mária Magdolna, vezesd legmélyebb önvalójába,
Jöjj el hozzá, öleld át.
Mária, Mária, Mária Magdolna, vezesd a szeretet örökkévalóságába,
Jöjj el hozzá, gyermeked vár.
Én vagyok...
Hol vagy? Már oly régóta kerestelek és úgy vágyom rád! S ő végtelen türelmével rám mosolygott: - Csak nézz körül! Én mindenütt ott vagyok. Nincs olyan hely, ahol ne lennék. Én vagyok a föld, amin jársz, én vagyok az étel, mely táplál téged, és én vagyok a víz, mely megtisztít és a tűz, mely felmelegít.
Én vagyok az álmod és én vagyok a mosolyod. Én vagyok az, aki téged hív, és aki rád talál. Érzed erőm minden lélegzetvételben s hallod hangom minden levél rezdülésében. Én vagyok a szél éneke és a nap mosolya. Én vagyok az útmutató hold. Minden én vagyok. Én vagyok te és te vagy én.
Nincs több kérdés, mely nyitva áll előtted, mert minden egyes megszületendő kérdés, magában hordozza a választ is. Én itt vagyok. Itt voltam és itt leszek. Benned vagyok és körülötted vagyok. Kövesd az utat és a lábaid hozzám visznek. Figyeld mit üzen a szél, mit mond a nap s mit mutatnak a felhõk. Kövess a sötétben és meglátsz engem. Én megtartalak. Táplállak. Segítelek, hogy le merj szállni a legbelsõ barlangodba s szembenézz magaddal.És ha megtalálod magad, megtalálsz engem is, mert nem létezik semmi, ami elválasztana minket egymástól
Nelka és a Jóisten
Kopp-kopp-kopp -hallatszik egy ideje.
"Ki ez, és mit akar tőlem? Mindenki hagyjon békén."- és Nelka morcosan elfordult az ajtótól, és persze mondanom sem kell, hogy nem nyitotta ki az idegennek. A kopogás kis időre elnémult, majd megint kopogtattak. Nelka azért mégiscsak kíváncsi volt és különben is, hátha fontos, hát óvatosan kiszólt az ajtón.
-Ki az?
-Én a Jóisten vagyok - mondta barátságosan egy hang.
-A Jóisten??? - kérdezte meglepődve Nelka.
-Igen, én vagyok.
-És mióta állsz ott kinn?
-Már régóta, nagyon régóta. Amióta megszülettél. Bár, régen még sokszor beengedtél magadhoz játszani és jóízűeket kacagtunk együtt.
-Nem emlékszem. De ilyen régóta kopogtatsz és én csak most hallottalak meg?
-De meghallottál. Beengedsz?
-Nem tudom még. Beengedjelek?
-Ha akarsz.
-Hmm, jó, de előbb kinyitom az ablakot. Hadd áradjon be egy kis fény. Gyere oda!
-Jól van, jövök.
-Így ni. Most már látlak. Jé, hogy fénylesz és milyen szép minden odakinn.
A Jóisten pedig csak mosolygott. Nelka és ő sokat beszélgettek így az ablakon keresztül, míg Nelka egyszer megkérdezte tőle.
-Beengedjelek?
-Ahogy szeretnéd.
-Várj, kinyitom egy picit az ajtót. Így jó! Beszélgessünk így tovább.
-Rendben van.
Nelka csak nem bírt magával: - Így mégsem jó. Nem látlak olyan jól. - majd egy kicsit jobban kinyitotta az ajtót, végül teljesen kitárta. A Jóisten mégsem jött be.
-Nem jössz be? - csodálkozott Nelka.
-Nem hívtál.
-Ó. - Nelka még egy kicsit tétovázott majd behívta: - Ne állj ott kérlek, gyere be!
-Köszönöm. - És a Jóisten belépett.
-Még mindig nem emlékszem Rád teljesen, csak egy kicsit. De a mosolyod nagyon ismerős.
Ezek után a Jóisten gyakorta meglátogatta Nelkát, aki egyre türelmetlenebbül várta, hogy mikor jelenik meg újra.
-Tudod mit? - kérdezte Nelka a Jóistentõl egy látogatása folyamán. -Hogy ne kelljen állandóan kopogtatnod, én ezentúl minden éjjel és minden nap tárva-nyitva hagyom az ajtómat, és akkor jössz-mész amikor csak akarsz.
Ettõl kezdve a Jóisten ott maradt Nelkánál és már nem ment el.
Nelka persze örült ennek, de mégiscsak elcsodálkozott rajta, és egyszer csak megkérdezte a Jóistent: - És most már nem mész el, igaz?
-Már nem. De tudod mit? Én eddig is veled voltam.
-De hiszen én nem láttalak.
-Hát ez az. És ezért azt hitted, hogy nem vagyok veled, csak amikor meglátogattalak. Pedig én itt voltam. De most, hogy nyitva hagytad az ajtódat előttem, most már látsz engem.
(2007. 02. 03.)
Krizantém 1.
Borús, őszi napra ébredtem. Az embernek nincs is igazán kedve felkelni ilyenkor. Valami érthetetlen, láthatatlan csoda mégis kihúz az ágyból. Álmosan az ablakhoz vánszorgok és a nap szomorú sötétjében ott sugárzik egy szál krizantém. Valami különös fényt áraszt magából, óhatatlanul is közelebb lépek, hogy jobban láthassam. Gyorsan magamra kaptam valami ruhát és kimentem a kertbe. Az ősz a végét járja, a természet egyre inkább visszahúzódik és készül a nagy téli álmára. Mintha lassan megszűnne az élet, és ott állnék a halál küszöbén. Kopaszak a fák, kihalt a kert. Köd szállt alá és egy utolsó esélyt ad az emlékezésre. Nincs már semmi abban a kertben, csak az az egy szál krizantém. Megborzongok a hidegtől és visszakívánkozom a melegbe, de valami nem enged. Csak állok és nézem a krizantémot. Milyen szép. Egy kicsit visszaadja az életet. Szívemet meleg tölti el. Nincs már semmi sem, hideg van és sötét, de a krizantém csak áll, áll egymagában, rendíthetetlenül és árasztja szeretetét a világra. Mintha egy kicsit újra sütne a nap a szívemben. Ott állok a halál küszöbén és árad felém az élet. Van remény.
Krizantém 2.
Az elmúlás vesz körül, a halál környékez. És te mégis itt vagy még és nem adod fel! Hóban, szélben, esőben, hidegben itt vagy és csak némán állsz. Mintha üzenni akarnál valamit. Senki sem ilyen erős mint te. Csodállak. És csak állsz és sugárzod szereteted az elmúlás kellõs közepén. Élet a halálban. Halálban élet. Ez vagy te. Csak nézlek, és megszűnt számomra létezni a halál. Már csak te maradtál. Szelíden rám nézel. Nem bírom levenni rólad a tekintetem és így nézzük egymást a halál közepette. Minden elmúlt, de mi mégsem. Megszűnt létezni az idõ, nincs már semmi, ami visszatartana. Csak visszaadtuk a Földnek, ami a Földé, és az Égnek ami az Égé. De nem változott semmi. Ugyanúgy ott állok veled szemben és te ugyanúgy visszamosolyogsz rám. A halál már rég távozott. De mi maradtunk. Virágba borult körülöttünk a világ és egy kis mag várja, hogy újra krizantém lehessen belőle az ősszel, és újra magával ragadjon az ereje és a fénye és átvezethessen az időkapun túl az öröklétbe.
(2007. feb. 05.)
Liló és a kis akácfa
Liló épp az erdõt járta, amikor egy szomorú fához érkezett.
- Miért szomorkodsz?
-Ó, hagyjuk. Úgy sem tudsz segíteni.
-De azért mond el, hátha mégis.
- Nem vagyok én jó semmire!
-Semmire? - kérdezte nagy szemekkel Liló.
-Én csak egy olyan magamfajta kis fácska vagyok. Még csak gyümölcsöt sem hozok, amelyben az emberek olyannyira örömüket lelik. Télen minden levelemet lehullatom és ugye karácsonyfa sem lehetek.
-Ó, de hát tudod-e, hogy a te termésed gyógyító hatású ?
- Valóban? Az emberek nem is nagyon járnak felém. Csak a méhecskék szoktak meglátogatni.
Liló csak mosolygott : - igen a méhek a virágporodból mézet készítenek és ezt az emberek megeszik és meggyógyulnak tőle, ha betegek.
- Tényleg?
- Nos, tehát táplálékot adsz a méheknek, és ők az embereknek, akik meg is gyógyulnak tőle, ha betegek. És menedéket nyújtasz a megfáradt madaraknak, akik megpihenhetnek ágaidon, és árnyékodat felkínálod minden arra menőnek, akinek szüksége van rá a nagy nyári hőségben. Ezen kívül sokat segítesz az embereknek még halálod után is. Nélküled nem lenne tüzelőjük a hideg téli napokon, így hát neked köszönhetik a meleget a házaikban. És a bútorokat, pl. a szekrényt, amelyben a ruháidat tartják, vagy az ágyat, amelyben megpihenhetnek, vagy az asztalt, vagy a széket. És lehet belőled ház, amelyben lakhatnak, vagy papír, amelyre a kisgyerekek oly szívesen rajzolnak, vagy amelyre az emberek levelet írnak és így szereznek örömöt egymásnak, és lehet belőled könyv, amelyben az emberek a tudást tárolják, és még lehetsz sok sok minden. De talán az a legfontosabb, hogy csak, mert fa vagy a leveleid oxigént termelnek, tehát mondjuk azt, hogy levegőt. És, ha nem lenne egy fa sem és egy fû vagy virág, akkor nem is lenne levegő és az emberek és az állatok mind meghalnának. Látod, hogy milyen fontos vagy?
-Én ennyi mindenre jó vagyok? És én ennyit segítek? - a kis fa nem bírt eleget csodálkozni.
-Bizony ám ! - mosolygott rá Liló és átölelte. A kis fácska pedig nem győzött eleget hálálkodni nagy boldogságában.
(2007. január 23.)
Párbeszéd
- Miért bújsz el?
- Mert félek.
- Mitől félsz?
- Hát istentől.
- Ó, és szabad kérdeznem, hogy miért épp tőle ?
Mert látja a tetteim és sokszor vétkezem.
- Valóban?
- Miért te nem úgy gondolod?
- Nem, én egyáltalán nem így gondolom. Csak hibázol. És ha nem hibáznál, vajon törekednél-e arra, hogy legközelebb jobban odafigyelj a szavaidra és a tetteidre?
- De nem bűntet meg?
- Te megbűntetnél valakit azért, csak mert még nem tud valamit?
- Nem.
- Na látod. Az Isten téged mindíg is ismert. Ezért nem az a fontos, hogy ő mennyire ismer téged, hanem az, hogy te mennyire ismered önmagadat .
(2007. 01. 23.)
Beszélgetés Istennel
- ,,Az én valóságomban minden a szeretet..."? ( Walsh : Beszélgetés Istennel II. 47. o. )
- De jó neked!
- Na de neked is!
- Nekem? Miért?
- Nem is tudsz más lenni mint a szeretet. Bennem élsz és én tebenned. Ahhoz, hogy ne legyél szeretetben, minden szálat el kell szakítanod önmagadban. És akkor már nem is te vagy.
(2007 . január 13.)
Egyik lélek a másiknak
Egyik lélek a másiknak: Ugyan, hiszen minden pillanatot élvezünk, amit egymással tölthetünk. Végtelenül szabadok vagyunk.Hiszen ez egy ajándék, amit az ég adott nekünk: egymással lehetünk az örökkévalóság néhány pillanatában. Hálásak vagyunk azért, hogy minden egyes pillanatban tanulhatunk egymástól és szerethetjük egymást. Áldottak ezek a pillanatok.
(2003 december)
A labirintus
Az alvilág kapuja elõtt állott, Inanna útját követve. Húzta-halasztotta eme pillanatot, de az idő nem várt. Bebocsájtást kért és többé már nem félt. Határozott léptekkel menetelt egyre beljebb, a lába tova vitte, miközben csak arra gondolt, hogy nem adhat többet az isteneknek mint aki ő valójában. Minden kapu előtt levetette egy ruhadarabját és vele együtt egy régi félelmét. Utazása lelke sötétjébe folytatódott. Gondolatban már meztelen volt, mindenét odaadta, mindenét felvállalta. Ez vagyok én - mondta - én vagyok. S szótlanul haladt tovább. Mikor elérte célját, egy szentélybe jutott. A labirintus középpontjába - saját maga középpontjába. Kétoldalt gyertya világított és egy tükör állt előtte. A tükör, melybe oly sokáig nem mert belenézni. Ott állva az ember-nagyságú tükör előtt, meglepően könnyedén nézett bele. Az arcát fürkészte, majd mélyen a szemébe nézett, hátha belelát lelke legmélyébe, s üzen neki valamit. Az üzenet valóban nem késlekedett. Szeme elmosolyodott s tudta, sokkal több, mint amit most e tükörben lát.Viszatért a kör közepébe s üdvözölte az Istennőt. Szeretettel eltelve ő csak ennyit mondott: "Tudd, sosem hagytalak el. Mindig veled voltam. Bármikor visszatérhetsz hozzám. Bármikor!" A lány fénnyel a lelkében indult vissza. Hirtelen hatalmába kerítette a félelem, hogy mi lesz, ha eltéved. Ekkor felcsendült egy vékonyka hang: "Az úton haladsz és minden út elvisz valahová." Megnyugodva folytatta útját, s már csak pár lépés választotta el az örök kaputól. Mosollyal az arcán, örömmel a szívében könnyedén átlépte ezt a kaput. Ő már látta az igazságot.
(2006. dec. 23.)
Az elfojtott hang
Miért folytasz el? Ki akarok törni, el szeretném mondani a véleményem és a vágyaim. Hogy ismerhessem meg magam, ha te szilárdan ellenállsz minden kísérletemnek? Tudd hát, ha szabad folyást engedsz legbelső érzelmeidnek, megtalálod a békét, s megtalálod a hőn várt szeretetet, mely ott várakozik lelked mélyén, hogy végre körülöleljen és boldoggá tegyen, mert ez az ő vágya.
(2006.dec. 23.)
Az aranyhíd
"Ott az aranyhíd! A híd, mely összeköti a két világot! Mily régóta kerestem már. Bejártam hegyet-völgyet, csak hogy láthassam az aranyhidat. Azt mondták, csak legenda, hogy nem létezik. Pedig ha tudnák."
A híd előtt két oroszlán várta Skytát, de nem támadtak rá: -Vártunk már Skyta. De tudd, innen nincs visszaút. Jól gondold át választásod. Itt már mindent ismersz, minden a tiéd, de nem tudhatod, hogy mi vár rád a másik világban. Sokan visszafordultak már innen, választva régi életüket, és sokan átmentek ezen a hídon, de ők vissza többé nem térhettek.
Skyta csendben még egyszer mindent végiggondolt. Fényűző életét, családját, barátait, majd döntött: -Egész életemben az aranyhidat kerestem és most végre rátaláltam. Ez volt az álmom és az életem. Választottam. Átmegyek a hídon.
-Nos Skyta, ez esetben meg kell tisztulnod. Arra kérünk, hogy igyál e patak vizéből. Íme a kehely.
Miután Skyta megitta a vizet, megjelent Fey, aki bevezette a patakba: -Lelked immár tiszta, de a testednek is meg kell tisztulnia. Engedd, hogy a víz mindent magával vigyen, amire már nincs szükséged.
Mikor Skyta ismét kijött a patakból Fey mélyen a szemébe nézett: -Ide nem hozhatod magaddal a régit, Skyta. Mindent itt kell hagynod. Csak ha valóban készen állsz rá, mehetsz át a másik világba.
Skyta bólintott, mire Fey kézen fogta és átvezette a hídon, a saját birodalmába.
A két világ nem létezhet egymás nélkül Skyta. Szükségük van egymásra, de mindenki maga dönti el, hogy melyik világhoz szeretne tartozni, mint ahogy Te is eldöntötted. Bármikor visszatérhetsz szeretteidhez a másik világba. Nem akadályozhatlak meg ebben. Ez a szabadság birodalma.
-De a két oroszlán azt mondta, hogy senki sem térhet vissza.
-Szükséges volt meggyõzõdni szíved tiszta vágyáról. Akinek nincs elég ereje ahhoz, hogy átjöjjön velem az aranyhídon, az még nem érett meg rá. Így nem ismerné fel e világ értékeit és kincseit, és csak kárt tenne magában. Ha elérkezett az ideje és úgy dönt, hogy készen áll átmenni a hídon, és maga mögött tudja hagyni a régit, e világ minden kincse feltárul előtte, mint ahogy előtted is, Skyta. Légy üdvözölve e világban, már vártunk.
(2007. márc. 08-09.)
Napkelte
-Láttad már, amikor felkel a nap? Amikor lassan visszanyeri erejét és beragyogja a sötétséget?
Azt hiszed, talán sosem kel fel a nap, hisz mást sem látsz, csak a sötétet magad körül. Megszoktad és megtanultál élni benne. A fényről való emléket csak a csillagok őrzik mélyen szívedben. S egyszer úgy döntesz, hogy nem fekszel le, nem hunyod be a szemed és virrasztasz, amíg nem történik valami. Magad sem tudod meddig és elképzelni sem tudod, hogy mi vár rád. Mégis megteszed.
Vajon mi van a sötétség mögött? Mi van a sötétségen kívül? Honnan ered a csillagok fénye? S csak ülsz és vársz, reménykedve, hogy eljön a változás. S egyszer csak megtörténik a csoda és egyre világosabb lesz az ég. Lassan eltűnnek a csillagok és megijedsz. Mi lesz most? Meghalok vagy megszületek? Lassan, gyengéden körülölel a fény és rájössz, hogy többé már nincs szükség a csillagokra. Az eljövendő fény sokkal nagyobb, sokkal hatalmasabb. Mégis, akármennyire is vágytál a fényre, szíved még sötétség veszi körül. Felbukkan a nap, s elakad lélegzeted szépségétől. Egyszerûen gyönyörű. Legmerészebb álmaidban sem gondoltad volna, hogy ilyen létezik. A nap lassan, fokozatosan meghódítja az eget és meghódítja a földet. Már nem létezik sötétség, csak fény. Mindenütt csak fény. Észre sem veszed, s ahogy a napot csodálod, minden gondolatod betölti fénye, és lassan eltűnik benned a sötétség is. Beragyogja szíved, mely magára ismert és hazatalált. Felkelt a nap a szívedben. S felkelt bennem is. Mindannyiunkban. És azóta is egyre csak ragyog és ragyog. Mindörökre.
(2008. jan. 19.)
A fény ideje
Mint ahogy idõ kell ahhoz, hogy a felkelő nap fényével beragyogja az eget és a földet, úgy időre van szükség ahhoz is, hogy a benned levő nap fénye beragyogja a benned levõ sötétet. S ha azt hiszed, hogy beleveszel a sötétbe, ne feledd, hogy minden pillanatban újra és újra felkel valahol a nap a világban, s az emberekre árasztja tiszta, meleg fényét, feledtetve velünk az éj sötétjét.
(2008. jan. 19.)
Két láng a napban
Végül megadom magam. Már nem harcolok. Minden akaratomat és elvárásomat leteszem most előtted. Érzem, hogy bennem vagy, a szívemben vagy. El kell fogadjam mindazt ami a múltban és a jelenben történt köztünk. Most tehát itt vagyunk – ebben a pillanatban – és várjuk, hogy valami új köszöntsön az életünkbe. Ez az elvárás nélküli szeretet már évszázadok óta áramlik köztünk és nem állíthatjuk meg. Nem engedett semminemű erőszak. Az elme nem irányíthatja a szív feltétel nélküliségét, mit megígértünk egymásnak mielőtt megszülettünk volna. Megígértük, hogy ott leszünk egymásnak mindig, amikor szükség van rá. Olyanok vagyunk mint két láng a napban, kik keressük saját fényünk. Már elfogadom az utad és elengedlek. Járj utadon. Már nem tagadlak meg téged vagy magam többé, mert mindig össze fog kötni minket egy szál mit a szívünkben őrzünk. Sosem létezett idő, amikor ne szerettünk volna – így teszünk most is. Egyszerűen csak szeretünk; magunkat, a világunkat, az ösvényt, amin járunk és megadjuk magunk az isteneknek, hogy vezessék lépteink az ígéretünk felé. Szabadon szeretünk – különben meghalunk a szeretet iráni szomjúságunkban vagy a korlátainkban, mit magunknak állítunk. Te bennem létezel és ez örökké így lesz. Nos, menj, mert bárhová is mész nincs rá ok, hogy visszatartsalak. Szeress szabadon bárkit, akit szeretnél, én is így teszek. Mégis egyek vagyunk a szerető világegyetem karjaiban. Nincs okunk arra, hogy visszatartsuk egymást. A szeretetünk felszabadít minket. Megengedem a szeretetnek hogy a szívembe áramoljon. Szabadon, úgy ahogy ő akarja. Megadom immár magam neked.
(2010. aug. 30.)
Inanna
Amikor Inanna alászállt az alvilágba, dicsőséggel jött vissza – emlékezz erre. Amikor Inanna útnak indult először a sötétséggel találkozott. Ekkor mindenét odaadta, mit büszkén viselt, s meglátta a benne rejlő ragyogó igaz fényt. Ez a fény benned is létezik. Ragyog a fény a szívedben, érzed? Amikor Inanna a szemedbe néz, magát látja meg benne. Te vagy Inanna - a bensődben őrzöd emlékét. Ő benned van.
(2010 aug. 18)
Utazás
Egy pillanatra eltűnt arcod és én nem kerestelek többé. Miért is? Ami volt, az megmaradt. El nem veszik soha semmilyen tapasztalat. Te voltál nekem ki kivezetett a sötétből, a sötéten át. Én nem tudtam, hogy már számtalanszor bejártad az alvilágot és most megmutattad nekem és én szembe néztem vele. Megláttalak, ahogy álltál szemtől szembe velem, éreztelek s a szavak többé nem játszottak szerepet. A titok belül van és te megosztottad velem a titkod. Alászálltam a mélybe és rád találtam. Mindent mit megosztottál velem a szívemben hordom és továbbadom a következő utazónak. A valóság egy tört darabjában találkozott a lelkünk és ha kell majd ismét találkozunk, hogy átadjuk egymásnak a tudást, mit emlékünkben magunkkal viszünk. Megérkeztem, de nincs megállás – az egység végtelen. Miért is keresselek, amikor itt vagy. Te vágytál a fényre – és majd egyszer meglátod hogy már ott vagy – és meglátod, hogy nem léteznek a sötétség falai, amivel körbe vetted magad. A védelem te magad vagy.
(2010. aug. 19)
Az úton
„Légy nő!”
Mária Magdolna nem kérdezte, hogy melyik úton menjen, hanem egyszerűen csak járt rajta. „Légy nyitott az újra!” Átölelt majd tovább ment az úton és nem nézett vissza. Majd rám mosolyogott és felém fordult: „Kedvesem, sose feledd, hogy egy vagy közülünk. Ez azt jelenti, hogy képes vagy szeretni és megbocsátani. Az út előtted nyitva immár és te készen állsz arra, hogy járd. Öleld magadhoz az újat. Ne törődj azzal, hogy mi történt, hiszen azzá tett, ami vagy. Erősebb lettél és tapasztaltabb. Légy erős!” Ismét rám mosolyogott. „Indulj, mert készen állsz!” Elindultam hát az úton, és amikor visszanéztem rá, integetett a távolból. „Hamarosan visszatérek hozzád” – mondtam.
„Nem kell, mert mindig veled vagyok. Elég csupán, ha érzel engem és beszélsz velem. Nem kell hosszú utat bejárnod ahhoz, hogy velem lehess, mert már ott vagyok veled” – mondta, s még éreztem keze lágy simogatását, amikor eltűnt. Habár nem láttam őt, éreztem a jelenlétét minden lépésemnél. Most is itt van.
(2011. jún. 11.)
Beszélgetés a múlt árnyával…
-Tudod, hogy nincs szétválasztottság, ugye?
-Tehát elengedsz?
-Tehetnék mást?
-Tehetnél.
-Nem, kedves. Mi már rég külön utakon járunk és mind a
ketten tudjuk, hogy ez a legjobb számunkra.
-Biztos vagy benne?
-De hiszen ezt már régóta tudod… Egyszerűen csak magad
mögött hagyod a régit és beengeded életedbe az újat, nemde?
-Mivel a régi világomat romba döntötték.
-Csak a legjobb történik veled. Kezd újra! Új lehetőség áll
előtted! Kezdd el egy másik helyen és más emberekkel! Szeresd magad eléggé
ahhoz, hogy meg tudj bocsátani magadnak. Aztán indulj el az utadon, ami a TE
utad!
-Igen, ez valóban az én utam.
-Nemsokára már nem fogok rád gondolni és hamarosan
elfelejtelek.
-Igen, tudom. Én is téged. Ez rendben van így, hiszen sosem
álltunk egymáshoz túl közel.
-Igen, ez így van. De a múltunk és a lényünk eszenciája
összeköt minket – mindannyiunkat… Élhetsz a saját világodban és a saját
teremtésed kell élned, de tudd, hogy nem létezik szétszakítottság. Az egyetlen
amit tenned kell, hogy éld a szeretet állapotát. Éld azzal, akivel tudod és a
többieket engedd elmenni, hadd járjanak a saját útjukon, a saját teremtésüket
megtapasztalva. Tisztellek mint ahogy mindig is tiszteltelek. Isten veled!
-Te még mindig szeretsz engem… De most elmegyek. Nézz előre!
Már vár rád valaki, aki igazán szeret téged. Ez az én ajándékom a számodra. Űrt
hagyok benned, hogy megtölthesd a saját teremtéseddel, mit a szeretet hoz
létre. Éld a saját szereteted által teremtett valóságot! Isten veled!
(2011. dec. 14.)
